Jobboldaliság és a “Pán­Európa” eszme

A világ­jobboldaliság és az európai jobboldaliság megítélése a tervbe vett és valószínűleg megvalósuló “Pán­Európát”, valamint a “Pán­Európa­eszmét” illetően — erősen megoszló. A radikális jobboldaliságnak a nagyobbik főelágazása — a szélsőjobboldaliság — általában inkább elutasító állásfoglalást alakított ki a “Pán­Európa” megvalósítandóságát illetően. A másik és kisebbik, de szellemiségében jóval magasabbrendű főelágazás — az ultrajobboldaliság — állásfoglalása összehasonlíthatatlanul differenciáltabb szempontválogatás alapján alakul ki, és még nem tekinthető teljesen lezártnak. Mindazonáltal a megítélés alapelvei — az ultrajobboldaliság tradicionális alapelveinek a szilárdságából következően — lényegileg megformáltaknak tekinthetők, s megfelelő eligazítást adhatnak ahhoz, hogy e kérdéskört illetően — egyelőre provizórius — álláspontunkat megfogalmazhassuk.

A “Pán­Európa­eszmében” egy határozott tradicionális­jobboldali és egy ugyancsak határozott antitradicionális­baloldali eszmevonulat kifejezett keveredése állapítható meg. Ez a keveredés egyébként a “Pán­Európa­eszme” első konkrét megfogalmazójának Richard Nicolas Graf Coudenhove-Kalergi­nek — az igen figyelemreméltó írásos életművében is megfigyelhető, nyilvánvalóan nem függetlenül attól a ténytől, hogy Coudenhove­Kalergi gróf egy konzervatív és keresztény — s ily módon ambivalensen megítélhető — szabadkőműves irányvonalhoz tartozott.

A radikális nacionalizmussal erősen összefonódó európai szélsőjobboldal egyáltalán nem rokonszenvezett a pan­europaeizmus reálpolitikai és ideálpolitikai elveivel, s azokkal a közbülső célokkal és a végső céllal sem, amit a mozgalom kijelölt a követői, de — egyszersmind — ez európai népek és országok számára. Az európai szélsőjobboldal, ugyanekkor, szívesen vetette fel ez “Új­Európa” gondolatát, egy szövetséget alkotó szélsőjobboldali — nacionálszocialisztikus-fasisztikus Európáért. Ennek a mibenléte nem fogalmazódott meg pontosan, de a leghatározottabban feltételezte a Tengelyhatalmak — később a Hármashatalmak — vezette szövetség győzelmét a II. Világháborúban. Nyilvánvalóan önálló országok szövetsége lett volna, szélsőjobboldali, a nemzeti szocializmussal és fasizmussal rokonítható ideológiai meghatározottság és a Berlin-Róma-tengely elsőrendű vezetése — ezen belül is legelsősorban Berlin irányító szerepe — mellett. A Berlin­Róma­tengely és a Hármashatalmak szövetségesei ezt — külön­külön — saját népük és országuk társult vezetőszerepének a megléte mellett gondolták el, noha e tekintetben az egyes országokon belüli szélsőjobboldali pártok és mozgalmak között sem volt teljes egyetértés.

A II. Világháborút azonban nem a Hármashatalmak és az oldalukon harcoló országok — köztük Magyarországgal — nyerték meg, hanem a “Szövetségesek”­nek nevezett ellenség, s ez kényszerítően meghatározta Európa és ez egész Világ sorsát. Ilymódon a “Pán­Európa”­kérdésnek az újrafogalmazása — minden oldalon — szükségessé vált, figyelemmel arra, hogy a nemzetközi Szabadkőművesség, amely bár “melegen tartotta”, de korábban egyáltalán nem pártfogolta a “Pán­Európa”­eszmét, — az 1960­as/1970­es, de különösen az 1980­as évektől — ha visszafogottan is — a “Pán­Európát” reális lehetőségként kezelve — kezd ennek pártolójává válni számolva az Amerikai Egyesült Államoknak az eljövendő évezred elejére prognosztizálható — főként gazdasági — visszaesésével.

Úgy tűnik, hogy a “Pán­Európa” — hacsak valamiféle robbanásszerű világ­anomália nem jön közbe 1999 és 2011 között minden valószínűség szerint — lehet, hogy még csak részlegesen, de — létrejön. Akár tetszik nekünk, akár nem —, ezzel az igen nagy valószínűségű lehetőséggel számolnunk kell. Talán lehetne harcolni ellene, de egyfelől ez csaknem kilátástalan lenne, másfelől egyáltalán nem lenne egyértelműen pozitíve megítélhetű akció az ilyesféle fellépés, sőt, határozottan negatív vonásai is felfedezhetőek lennének, ha ez mégis létrejönne, mint ahogyan jelenleg is felfedezhetőek — a jövő kilátásainak a mérlegelése közben.

Az ultrajobboldaliság és az ultrajobboldal e tekintetben egészen másképpen látja a helyzetet, mint akár a mérsékelt, akár a közép­, akár pedig e szélsőjobboldal. Mi, akik az ultrajobboldaliság híveiként és képviselőiként definiáljuk magunkat, eleve nem vagyunk sem a “pan­europaeizmus” sem az “anti­pan­europaeizmus” irányában elkötelezettek.

Az eljövendő időkben minden bizonnyal megvalósuló “Pán­Európa” — elvileg — lehet és lehetne az igazi tradicionális és spirituális magasrendűségnek a Sötét Korszak (Kali­Yuga) keretein belül — legmegfelelőbb államszövetségi — valóban organikus — kifejeződése is, de arra is megvan a lehetőség, hogy az eddigi idők legsátánibb egységesülési­egységesítési konstrukciója alakuljon ki ebből, s a közbülső lehetőségek megvalósulására is komoly esély valószínűsíthető.

Bennünket — ezúttal — kevéssé foglalkoztat annak a kérdése, hogy a nagy valószínűséggel létrejövő “Pán­Európa” politika szociális és gazdasági szempontból vajon jól, közepesen vagy rosszul funkcionáló formációvá válik az idők folyamán. Mindegyik főváltozatra, s az átmeneti változatok sokaságára is megvan minden lehetőség.

Az Amerikai Egyesült Államok mintájára szerveződő Európai Egyesült Államok gondolata nyilvánvalóan olyan abszurditás, amely — megvalósítandó célként — semmiféle oldalról nem merült fel —, noha annak azért vannak hívei, hogy a távolabbi időkben némileg ebben az irányban kellene a már létrejött “Pán­Európát” “fejleszteni”.

A jobboldali és különösen az ultrajobboldali állásfoglalás szerint korántsem mindegy, hogy a valószínűleg elkerülhetetlenül létrejövő “Pán­Európa” milyen lesz, s élesen el kell utasítania a “’Pán­Európát’ mindenáron” gondolatát. Ahogyan e politikai jobboldalnak, méginkább a radikális és ezen belül is leginkább az ultrajobboldalnak szembe kell szegülnie a baloldali “Pán­Európa” — a “Pan­Europa Sinistra” — eszméjével s minden ennek megvalósítására irányuló törekvéssel, mert e tekintetben valóban könyörtelenül következetesnek kell lenni — ugyanolyan határozottan állást lehet, de állást is kell foglalni a valóban jobboldali (és lehetőleg ultrajobboldali “Pán­Európa” — a “Pan­Europa Dextra” — mellett, az ennek megvalósulásáért való küzdelemig elmenően.

Az eljövendő “Pán­Európa” — állásfoglalásunk értelmében — nem lehet sem “Unió”, sem “Föderáció”, sem pedig “Conföderáció”, hanem csakis kizárólag önálló, független és szuverén történelmi országok (ezeken belül autonóm “földek” és tartományok) “Ligamen Imreriale”­ja, vagyis Birodalmi Szövetsége.

Különösen helyesnek tartanók, ha a résztvevő országok, de legalábbis azok többsége monarchia (császárság, császári jogú királyság, királyság, nagyfejedelemség vagy nagyhercegség, fejedelemség vagy hercegség) lenne, kevésbé, de még azt is elfogadhatónak lehetne minősíteni, ha az országok egy része “monarchia aeqivalens” államformájú lenne (pl. egyszerűen “állam” megjelöléssel, de — legalábbis kezdetben — a köztársasági államforma sem lenne kizáró ok. A monarchikus államformájú országokban lehetőleg — e történelmi és történelmien legitim dinasztiákból származó uralkodók uralkodnának, ha azonban ilyenek nem lennének, vagy lennének, de nem vállalnák el, vagy lennének is, el is vállalnák, de nem igazi “monarcha”­ként, hanem “demokratikusan” akarnának “uralkodni”, akkor — de csak ebben az esetben — “regens”­nek kellene az illető Állam élén állnia.

“Ligámen Imperiale” — tehát a szuverén és történelmi országok Birodalmi Szövetsége — ez lenne, ha nem is a végső, de mindenesetre egy, már határozottan körvonalazott cél. Ugyanakkor — és ez is igen fontos — az országok szuverenitása mellett és ellenére — ez nem lehetne “laza szövetség”, hanem nagyon is kemény, feszes és szoros szövetségnek kellene lennie.

A “Ligamen Imperiale” bázisa lehetne ez “Imperium Monarchicum Pan­Europaeum Dextrum”­nak — amely továbbra is szuverén országok együttese és Birodalmi Szövetsége maradna, de most már Birodalomként, Császárságként és Királyságként. Az eredeti és a felújított “Imperium Romanum (Sacrum)” vagy “Imperium (Sacrum) Romanum” sok tekintetben — persze, messzemenően figyelemmel a gyökeresen megváltozott körülményekre — paradigma lehetne. Nem úgy, mintha a Római vagy a Német­Római Birodalom — megközelítő — helyreállítása lenne a cél, de úgy, hogy az azokban megnyilatkozó birodalmi eszmék mutatis mutandis — ha kései visszfényként is — érvényesülhessenek.

Kétségtelen, hogy Európa népei és nemzetei — igen sok tekintetben — hasonlóak egymáshoz, de ez még önmagában nem lenne elegendő ok egy Birodalmi Szövetség megalkotásához, legfeljebb jelzés egy olyan irányba, hogy a hasonló vonások — esetleg — megkönnyíthetik az összefogást.

Európai nemzetek vannak, de az európai nemzetek nem alkottak, nem alkotnak és nem is fognak alkotni soha egyetlen nagynemzetet. Európában nemzetek éltek és élnek, s ezeknek a nemzeteknek továbbra is életben kell maradniuk.

A szövetséget sem a baloldali, sem a szélsőjobboldali — tehát erősen jobboldali, de ellen­baloldaliságtól érintett vagy átitatott — nacionalizmussal nem lehet megvalósítani, hiszen a nacionalizmusnak ezek a változatai igen kevéssé teszik lehetővé a nemzetek harmonikus kooperációját. Az internacionalizmus minthogy szinte kizárólagosan baloldali — lehetővé teszi ugyan a “Pán­Európa” megvalósulását, de ezt a “Pán­Európát” nem fogadhatjuk el soha.

Az ultrajobboldali nacionalizmus szerves szintézist alkot az ultrajobboldali internacionalizmussal, s ennek a szintézisnek az ultrajobboldali konnacionalizmus felel meg. Kizárólag az ultrajobboldali konnacionalizmus lehetne alkalmas arra, hogy egyfelől megőrizze a nemzeti hovatartozás, mindenképpen megőrzésre és fokozásra méltó tudatát, másfelől arra, hogy a nemzetek együttműködő szövetségének a tudatát is felkeltse. Az ultrajobboldali konnacionalizmus — mint a nemzetközösségi elv és az együttes­nacionalizmus elve — bázisa lehet annak, amit ultrajobboldali transznacionalizmusnak vagy szupranacionalizmusnak kell neveznünk.

A Birodalmi Szövetség megalkotása­önmagában — cél lehet ugyan, de az, hogy együttesen a dolgok jobban mennek, mint külön­külön: egyáltalán nem magasrendű, de mégcsak nem is igazán erős indíték.

Egy ilyen Szövetséget csak akkor lehet, szabad és érdemes létrehozni, ha a szövetségi eszme felett vannak olyan cél­eszmék s van egy olyan (legalábbis relatíve) végső cél­eszme, amelyek és amely felé mint konvergencia­pontok és végső konvergerenciapont felé — igazán törekedni lehet. Ez a cél­idealitás csak a legmagasabbrendű spirituális és transzcendens valóságok körébe tartozhat, s a közbülső cél­eszméknek is magasrendűen szellemieknek szabad és kell lenniük. Az, ami ebből és ezekből egyáltalán megfogalmazható — és ez nem sok — azzal kapcsolatos, hogy a Birodalmi Szövetségnek vannak földi céljai. Ám ezek e földi célok egy más és magasabb világrend céljaival harmóniában, s lényegileg ezeknek a céloknak megfelelően lettek meghatározva, úgy, hogy az individuális törekvések és az univerzális tendenciák ebben­ezekben egységesülhessenek.

Az ultrajobboldaliság a szellemi­metafizikai Tradicionalitáson alapuló létszemlélet politikai­társadalmi vetülete. A célokat és a célt — ez ultrajobboldaliság értelmében — csak a szellemi radicionalitás vonatkozásában lehet meghatározni, s az nem is lehet más — csak szellemi és csak tradicionális, és amennyiben mégis más lehet, ez a más is csak a Tradicionalitás és spiritualitás szerint szerveződhet.

A vallás, a kereszténység vagy a nem­kereszténység melletti­elleni állásfoglalások — komolytalanok; az egyetlen érvényes mérték a spirituális metafizikai Tradicionalitás létszemléletének a meglétéből következik. Amennyiben a történelmi keresztény egyházak a Tradicionalitást képviselik, akkor és annyiban a történelmi keresztény egyházak mellett kell állnunk. Az őskereszténység — a gnosztikus őskereszténység határozott kivételével — részben tradicionális volt, részben nem, de legalábbis nem egyértelműen. A gnosztikus kereszténység — addig, amíg ténylegesen létezett — szinte teljes egyértelműséggel — tradicionális volt, mégpedig a tiszta Tradicionalitás képviselője. A későbbi — külső — kereszténység is — csaknem minden tekintetben — tradicionalizálódott, ha nem is a legmagasabbrendű spiritualitás értelmében, de a tradicionális áthatottságú államok, társadalmak és kultúrák fenntartójaként és védelmezőjeként mindenképpen.

A reformáció, a protestantizmus — lényegileg antitradicionális megnyilvánulás volt, noha bizonyos spirituális körök sokat reméltek a protestantizmustól, amelytől védelmet, pártfogást, de legalább toleranciát reméltek. Ezek a remények és elvárások igen kevéssé teljesültek. A protestantizmusnak — ettől függetlenül — szintén létrejöttek a “stilárisan” tradicionális szerveződései; e tekintetben a protestáns lovagrendekre kell gondolnunk, amelyek — körülbelül 1980—ig — egyértelműen pozitívnak tekinthetők.

Európa népeinek és az Európába érkező népeknek az ősvallásai — tradicionális vallások voltak. Fennmaradásuk óriási spirituális pozitívumot jelentett volna —, ám ennek hiányoztak a feltételei. Nem csupán az, hogy a kereszténység — pl. a 895/896­os magyar honfoglalás idején — már hosszú ideje abszolút túlerőt képviselt, mégpedig minden tekintetben, hanem azért is, mert a különböző népek ősvallásai kimerülőfélben voltak. Az ősvallások papjai papok és mágusok voltak egy személyben, olyan kvalifikációk birtokosai, amelyeknek külső jegyei is voltak. Ezek pedig kezdtek elveszni. Üldözés nélkül még két­háromszáz évig fennmaradhattak volna, de sokkal tovább semmiképpen. Ezeknek az ősvallásoknak az újraélesztési kísérletei még akkor is szerencsétlen vállalkozások, ha az ősvallások mibenléte tökéletesen ismert, méginkább az, ha ez a feltétel is hiányzik, mint a legtöbb esetben. Így nem lehet az ősi alapokhoz visszatérni.

Azt, hogy a “Pan­Europa Dextra” vallási és kulturális szellemiségének — pontosan — milyennek kellene lennie, ez idő szerint még nem lehet egyértelműen meghatározni. Az egyetlen biztos alapelv az, hogy feltétlenül mélyen szelleminek kell lennie és mélyen tradicionálisnak.

Az sem lehet kétséges, hogy — amennyire ez egyáltalán lehetséges — az utolsó történelmi nagy és korszakos pozitívumot kellene példának tekinteni —, s ez a középkor. A középkor visszaállítása — még részlegesen is — nyilvánvalóan képtelenség, nem is lenne helyes. Azt azonban meg lehetne kísérelni, hogy a középkor alapszellemiségének a partikuláris érvényesítése valamiképpen mégis megvalósuljon. Talán még az sem teljesen kizárt, hogy az eredeti feudalizmus (tehát nem a későkori, degenerálódott, feudalizmus) bizonyos vonásait — megfelelő módosításokkal — újból érvényesíteni lehessen.

Magyarországnak Apostoli Királyságként kellene csatlakoznia a jobboldali “Pán­Európához”, eredeti történelmi határainak a visszaállítása mellett. Ha erre, ezekre nem lenne lehetőség, akkor az azt követő időkben kellene minden erővel arra törekedni, hogy az államforma is, de az ország teljessége is helyreálljon.

Magyarország soha nem tartozott a Német­Római Szent Birodalomhoz, de hosszú időn keresztül “Unio Personalis”, s ennek egy szoros formája révén mégis kapcsolódott ehhez, s ez így volt minden tekintetben — magasabb szempontok szerint is — a legmegfelelőbb. Magyarországnak — figyelemmel ugyan a teljesen megváltozott helyzetre — többé­kevésbé most is ilyesféleképpen kellene a jobboldali “Pán­Európához” csatlakoznia.

Ha a “Pán­Európa” baloldali vagy mérsékelt­jobboldali (vagyis — a szemünkben — szintén baloldali) szerveződésben jönne létre, akkor a “Pán­Európán” — és persze Magyarországon — belül kellene küzdenünk az ultrajobboldali Magyarország (mint Magyar Apostoli Királyság), és az ultrajobboldali “Pán­Európa Monarchia” megvalósulásáért. A baloldali szerveződésnek sajnos összehasonlíthatatlanul nagyobb az esélye, mint annak, amit mi helyeselnénk, s amiért mi leginkább harcolnánk. A harcot azonban így sem adhatjuk fel, sőt még sokkal elszántabban kell folytatnunk —, a győzelemért, a győzelemig, függetlenül attól, hogy ez az időbeliség síkján végülis mikor, hol és milyen eredménnyel fog elkövetkezni. Van olyan létrend, ahol, amelyben a vesztes eredmény is a győzelem megvalósításaként következik be.

A sötétség erői is most már feltétlenül létre akarják hozni a “Pán­Európát”, s ha létrejött, tovább akarják alakítani a maguk képének megfelelően. Még távolibb jövőben létre akarják hozni a “Pan­Gaeát” is, a Szabadkőműves Világállamot. Mi sem zárkózunk el sem a “Pán­Európa”, sem a “Pan­Gaea” elől, ha ezek nem szüntetik meg a szuverén országokat. Mi azonban a leghatározottabban azt akarjuk, hogy ne azoké legyen a “Pán­Európa” és a “Pan­Gaea” , akik ezt már oly' régen tervbevették, s akiknek minden erőfeszítésük erre irányul. Azt akarjuk, hogy ne jöjjön létre se a Világköztársaság, se a későbbre tervezett Világkirályság, a titkos Szabadkőművesség “Hercegének” a trónraemelése révén. A Fény Erőit a Tradicionalitás és a Tradicionalitást — a politikában — az ultrajobboldaliság képviseli, egyebek között azért, mert politicitása nem a “mai kor” értelmében politikai, hiszen a “modern politicitás” alapjaiban antitradicionális, még akkor is, ha egy helyes ügy mellé áll. A Fény Erőinek az uralma — végül is — el fog jönni, talán hamarabb, talán sokára —, mi azonban várunk és küzdünk tovább.

Dr. László András 1993vissza a honlapra

SZEMPONTOK 1848/1849 MEGÍTÉLÉSÉT ILLETŐEN

A tradicionális ultradextrokonzervatív (ultrajobboldali-ultrakonzervatív) imperio-monarchista és monarcho-legitimista "KARD-KERESZT-KORONA-SZÖVETSÉG" mélyreható elvi megfontolásból a leghatározottabban kivonja magát azokból a vissza-tekintő-megemlékező ünneplésekből, amelyek 1998. március 15. és 1999. október 6. között esedékesek Magyarországon, figyelemmel az 1848/1849-es események százötven éves évfordulóira.

Mi is vissza kívánunk tekinteni azokra az eseményekre, de nem ujjongó lelkesedéssel 1848 március 15-re, és nem gyászteljes szívvel 1849 október 6-ra, — hanem hűvös “tárgyilagossággal” – egyfelől, és szigorú disztantifikációval – másfelől.

Már a 17. században lezajló angol forradalom is, de az 1789-es francia forradalom még sokkal inkább, hasonlóképpen az 1830-as francia és az 1848-as francia és európai forradalmak – ezek körében a magyar forradalom – baloldali, sőt, szélsőbaloldali forradalmak voltak (függetlenül attól, hogy a bal- és jobboldaliság megkülönböztetése csak a 18. század vége felé alakult ki). Ezekre a forradalmakra – elismerve azt, hogy nem ok nélkül robbantak ki – csak a legmélyebb és legvégletesebb megvetéssel gondolhat az, akinek a jobboldalisághoz bármilyen halványan megmutatkozó, csekély köze is van.

A forradalmak és ellenforradalmak – principiális alapformáik tekintetében – a következők lehetnek:

1.1. "Revolutio Conservatrix Ultra-Dextra"

1.2. "Contra-Revolutio Conservatrix Ultra-Dextra"

2.1. "Revolutio Non-Conservatrix et Non-Destructrix Contra-Sinistra et
Quasi-Extremo-Dextra"

2.2. "Contra-Revolutio Non-Conservatrix et Non-Destructrix Contra-Sinistra
et Quasi-Extremo-Dextra"

3.1. "Revolutio Destructrix Extremo-Sinistra"

3.2. "Contra-Revolutio Destructrix Extremo-Sinistra".

A történelem forradalmai – szinte kivétel nélkül – a 3.1. pontban felvett “Revolutio Destructrix Extremo-Sinistra” voltak. A 2.1. az 1933-ban történt – viszonylag békés körülmények között végbemenő és legitim-legális – németországi nemzetiszocialista hatalomrajutással hozható összefüggésbe. Az, ami 1956-ban történt – október végén és november elején Magyarországon -, teljesen kevert volt, de egyre inkább az 1.1. és az 1.2. felé elmozdulva. A kirobbanás idején még baloldali kharakterisztikumai voltak a felkelésnek, de a folyamatok a mérsékelt jobboldaliságon keresztül a szélsőjobboldaliság felé tolódtak. Elsősorban nem forradalom vagy ellenforradalom volt, hanem “Antikommunista Szabadságfelkelés és Szabadságharc”. Ez volt a magyar nemzet történetének az egyetlen, első és (eddig legalábbis) az utolsó egyértelmű szabadságfelkelése és szabadságharca.

Visszatérve 1848/1849-re: szélsőbaloldali, szabadkőműves felbujtásra létrejött aljas forradalmi lázadás volt, amely jóhiszemű-jószándékú embereket is magával ragadott, amely átment egy polgárháborús állapotsorozatba, s végül egy olyan belháborúba, amelybe idegen, külföldi katonai erőknek is be kellett avatkozniuk.

A jelenkori visszatekintő-emlékezni-próbáló ünneplők többsége – ez nemigen lehet kétséges, sőt, teljesen bizonyosnak tűnik – akárcsak az egykori megtévesztettek – jóhiszemű-jószándékú emberek, akik tiszta szívvel, őszintén, becsületes lelkülettel szeretnének ünnepelni.

Százötven éve folyik az a rosszhiszemű-rossz-szándékú vezérlettel működő, ám sokszor jóhiszeműen-jószándékúan végbemenő elme-manipuláció, amely otthon kezdődik, a családi körben, az iskolában folytatódik, a baráti társaságokban, a társadalmi életben, a sajtóban, a gyermekeknek, az ifjúságnak, a felnőtteknek írott könyvekben, az audiális és az audiovizuális mediaturák, a mozik, a színházak műsorában megy tovább, és egyáltalán szinte mindenütt, ahol a történetiségnek bármiféle közvetlen vagy közvetett szerepe lehet.

Ez ellen tenni valamit – olyasvalamit, aminek tényleges hatása is van – alig lehet. A kevéssé gondolkozó emberek, az alul- és alig-műveltek, különösen, ha egyébként is baloldali befolyás alatt állnak, ezen hatások alól nemigen mentesülhetnek.

Szomorúbb ennél az, hogy értelmes, távolról sem műveletlen, önmagukat jobboldaliaknak, sőt, nem egyszer szélsőjobboldaliaknak minősítő, s a közvélemény szerint is ilyen beállítottságúnak számító emberek is éppúgy lelkesednek 1848/1849 meghatározó eszményeiért és történéseiért, mint akár az egykori Kossuth-kutyák, mint Károlyi Mihály csahosai, mint a "Tanácsköztársaság" gyilkos handléi, mint Rákosi (Rosenfeld) Mátyás és Gerő (Singer) Ernő moszkovita vagy “Vernichtungs - Lager”-t megjárt ÁVO-s és ÁVH-s pribékjei, párttitkárai, káderesei, szakszervezeti bizalmijai, mint a mai kommunisták és posztkommunisták és liberálisok.

A legszélsőségesebb szélsőbaloldaltól a legszélsőségesebb szélsőjobboldalig szinte minden politikai rendszer meglovagolta, szinte minden politikai irányvonal favorizálta és favorizálja az 1848/1849-es politikai eszméket, összekötötte magát az akkori meghatározó személyiségekkel, elsősorban Kossuth Lajossal, Petőfi Sándorral, a legelvakultabbak még Táncsics Mihállyal is. (Mellesleg jegyezzük meg, hogy Szálasi Ferenc azok közé tartozott, akik személy szerint nem lelkesedtek Kossuth Lajosért, s akik egyáltalán nem voltak történelmi retrospekcióikban sem Habsburg-, sem Habsburg-Lothringen-ellenesek. Nem tartozott, nem is tartozhatott a Habsburg-Lothringen-párti monarcho-legitmisták közé, de egyértelműen királyság-párti volt; nem volt híve a “Führer-Staat” típusú berendezésnek; a magyarországi Habsburg-Lothringen-dynastiához tartozó főhercegekkel-királyi hercegekkel jó, szívélyes, kölcsönös megbecsülésen alapuló kapcsolatot tartott fenn.)

Nyilvánvaló, hogy ezek a legszélsőségesebb szélsőjobboldaliak, akik hozzánk hasonlóan az ultrajobboldaliság és ultrakonzervativitás értelmében és jegyében vállalják fel a legszélsőségesebb szélsőjobboldaliságot, megvetik 1848/1849. forradalmi eszméit, forradalmi személyiségeit, – ezzel szemben tisztelik a Habsburg-Lothringen-dynastiát, mérhetetlenül tisztelik I. Ferenc Józsefet, Ausztria Császárát és Magyarország Apostoli Királyát, tisztelik Clemens Wenzel Lothar Fürst von Metternich-Winneburg-ot, Alfred Fürst zu Windisch-Graetz tábornagyot, Franz Ludwig Freiherr von Welden táborszernagyot, Julius Jakob Freiherr von Haynau táborszernagyot. Áldott emléküket meg kell őriznie minden nemzetszerető, nemzetéhez és hazájához hű, igaz magyar embernek.

A Habsburg-Lothringen-dynastia jelenlegi legitimitása a thrón igény vonatkozásában – ma is fennáll. Ennek az érvényesülése és érvényesítése – a fennálló politikai körülményeken túlmenően – sokrétűen akadályozott, még az elvi síkok értelmében is. Ez
– legalábbis részben, de igen fontos rész vonatkozásában – egy sajátos, nem szándéktalanul létrehozott anomáliával hozható kapcsolatba. Ennek a tárgyalása – főként itt és most – nem lehet a feladatunk.

Semminek nem volt jogosultsága, a Batthyány-kormány felmentése után, még a “forradalmi szellem” épelméjű jogértelmezése szerint sem; semminek sem volt jogosultsága semmiféle értelemben az Országgyűlés feloszlatása után.

I./V. Ferdinánd jogszerűen mondott le a trónról, ehhez semmiféle hozzájárulásra nem volt szükség. Ahhoz sem, hogy Ferenc Károlynak kellett volna következnie, de Ő erről lemondott, és ahhoz sem kellett hozzájárulás, hogy a "successio dynastica" értelmében a "praesumptiv" thrónörökös lett a Császár és Király, ahogyan azt már 1847-ben is mindenki tudta, hogy I./V. Ferdinánd, amikor Ferenc József 18 éves lesz, lemond a thrónról, a thrónörökös – Ferenc Károly – lemond a thrón elfoglalásáról, a fia javára. Ez történt meg, néhány hónapos késedelemmel.

A “dethronificatio” két szempontból is abszolute jogtalan és törvénytelen volt. Egyfelől azért, mert az ezt kimondó Országgyűlés nem volt országgyűlés, hanem “Conventiculum Illegitimum”, egy törvénytelen és joggal-jogokkal nem rendelkező magánösszejövetel, ami nem hozhatott semmiféle érvényes határozatot. Másfelől azért sem, mert az Uralkodó – a Király – nem volt letehető, nem volt megfosztható a thróntól, és az uralkodói – királyi – dynastia sem volt jogaitól megfosztható egy egyébként teljesen törvényes országgyűlés által sem.

Nyilvánvaló, hogy a világosi fegyverletétel után működni kezdő bíróságok törvényesen működtek. Haynau táborszernagynak – mint Magyarország katonai parancsnokának – különleges jogköre volt; felülbírálhatta a bírósági ítéleteket és kegyelmi jogai is voltak. Teljesen jogszerűen jártak el a bíróságok, és Haynau is jogszerűen, igazságosan járt el. Kemény és szigorú katona volt, de egyáltalán nem volt sem magyargyűlölő (sőt, inkább magyarbarát volt), sem pedig kegyetlen (sokkal inkább a nagylelkűség volt a jellemzője).

Az antitradicionális és romboló forradalmak előzményeinek a körében a hatalom-uralom hibái mindig szerepet kaptak. Ez 1848-ban, Franciaországban, Európa forradalomtól érintett részein, az Osztrák Császárság - Magyar Királyság határain belül sem volt másképpen. Ezt tagadni komolytalan és esztelen lenne. A hibák az 1848/1849-es belháború után – más formák között – folytatódtak.

A hatalom-uralom oldaláról felmerülő hibák – olykor súlyos hibák – soha nem voltak olyanok, hogy a normalitást-közelítő módon korrigálhatatlanok lettek volna, – mindaddig, amíg a tradicionalitás szellemisége – ha közvetetten is, de – érvényesült. Az Összmonarchia benső hibái többé-kevésbé folyton korrigálódtak. Elsősorban Metternich meghatározó tevékenysége, másodsorban az Uralkodóhoz feltétlenül hű legfőbb főurak-zászlósurak jótékony munkálkodásának a következtében.

A romboló-felforgató forradalmak mindig eleve súlyosan bűnösök voltak; végzetes hibákon, bestialitásokig elmenő bűnökön kívül szinte semmi más nem kapcsolódik ezekhez a lázadásokhoz, – pozitívum pedig végképpen nem, hacsak az ellenforradalmi aktitudinitást nem számítjuk ide. A mérlegelni nem vagy csak alig-alig képes emberek, persze – minthogy spirituális orientáltságuk úgyszólván a semmivel egyenlő –, történelmi-politológiai visszatekintésük során észre sem veszik, hogy a romboló felforgató forradalmak, lázadó felkelések milyen súlyos – joggal mondhatnók: infernális – antispirituális-antitradicionális támadást jelentenek, nem csupán egy birodalom, az állam, a társadalom valamennyire még fennálló kvázi-normalitása ellen, hanem általában az ember, az ember lelki-szellemi épsége ellen is.

A forradalmak vonatkozásában azonban más is felvetődik, sőt, nem csupán felvetődik, hanem létre is jön, ki is alakul, ez pedig a forradalomellenes ellenforradalmi “actitudo”. Nyilvánvaló, hogy nem volt, nem is lehetett minden forradalomellenes ellenforradalmár spirituális-tradicionális irányban tájékozódó személyiség; a többségük távolról sem volt az, de ez az orientáció is megjelent. A "conservatrix antirevolutionalitas", "contra-revolutinalitas" és "revolutionalitas" – lényegi mivolta szerint – a spiritualitáshoz-tradicionalitáshoz kapcsolódik, – többé-kevésbé csaknem függetlenül attól, hogy ezen szándékok gyakorló megvalósítói milyen individuális-perszonális viszonyt alakítottak vagy alakítanak ki a szorosan vett spirituális-metafizikai tradicionalitáshoz. Az optimalitásnak az felelne meg, ha minden jobboldali szellemi ember lenne, — valóban és egyértelműen; a szélsőjobboldal képviselője pedig még sokkal inkább. Erről, sajnos nincs szó. Az azonban kétségtelen, hogy a szellem tradicionálisan érintett embere nem lehet baloldali, hacsak nem dúl elméjében valamiféle végletes princípium-zavar. A spirituális tradicionalitás eleve jobboldali, szélsőjobboldali és ultrajobboldali, egyszersmind konzervatív, szélsőkonzervatív és ultrakonzervatív.

Kétségbe kell vonnunk, hogy a spirituális-tradicionális orientáció és mentalitás ne zárná ki – az egyes ember esetében is – a felforgató forradalmak elfogadását, bármilyen esetben. Ennek megfelelően a spirituális-tradicionális állásfoglalás – a történelmi retrospekció során – megköveteli, hogy az 1956. október 23-án kirobbant Antikommunista Szabadságfelkelés és Szabadságharc kivételével minden forradalmat, lázadást, felkelést, belháborút elutasítson az, aki ennek hívének tudja magát, vagyis aki önmagát a spirituális-metafizikai tradicionalitás elvi bázisán állóként definiálja.

1848. március 15. – a fentebbiek értelmében – nem lehet a mi ünnepünk. Emlékezni-visszatekinteni – elengedhetetlen, de az általunk helyesnek minősített alapelvek szellemének értelmében.

Dr. László András