LÁZADÁSOK ÉVSZÁZADA

Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi

Módszerünk és feladatunk is egyben, hogy azt a - tágabb értelemben vett - történelem-filo­zófiai megközelítést képviseljük, melynek el­sőrendű célja bemutatni, hogy hogyan kell tradici­onális alapelvekből kiindulóan látni általában a törté­nelmet. Másfelől célunk az is, hogy a magyar tör­ténelem bizonyos kritikus időszakait illusztratíve felhasználva mutassuk be ezeket a tradicionális alapelveket — nem feledkezve meg arról sem, hogy a tárgyalt kritikus időszakokat más fényben, más megvilágításban lássuk és láttassuk, mint ahogy ez általánosan szokásos, elterjedt és tulajdonkép­pen »kötelező érvényű«.

Minket ez a »kötelező érvény« egyáltalán nem köt. Megközelítésünk merőben más lesz most is, mint ahogy az eddigiekben is mindenkor. Merő­ben másképp próbáljuk meg látni és láttatni a ma­gyar történelemnek néhány fő vonulatát, az ezek­ben megnyilatkozó mozgatóerőket és tendenciá­kat, és azt, hogy mennyire helytelenül, hibásan, torzítottan állította be önmaga eszményképeit a magyarországi köztudat.

Legutóbb Magyarország törökök általi megszállá­sáról beszéltünk. Ez a folyamat - meglehetősen hosszas előzmények után - 1526-ban kezdődött el, és 1541-1542-ben perfektuálódott Buda és Pest el­foglalásával; szűkebb értelemben 1699-ben ért vé­get a karlócai békével, tágabb értelemben pedig 1718-ban pozsareváci vagy passorovitzi béke kap­csán.

A Török Birodalom tradicionális birodalom volt. Noha a tradicionális birodalmaknak nem állt az élvonalában a maga spiritualitása szerint, még­is volt egy bizonyos kitüntetettsége és érvénye. Valójában egészen másképpen kellett volna viszo­nyulni a török birodalomhoz, ha ez az Uraitól az Atlanti-óceánig és a Földközi-tengertől a Jeges-tengerig mindent elfoglalt volna, és ott egy iszlám birodalmat tudott volna kialakítani - oly módon, hogy a fennhatósága alatt álló népek áttértek vol­na az iszlámra.

Ez nem következett be. Európa számára a török invázió idegen és ellenséges inváziót jelentett, amelynek nem volt Európa ezen területeire vonat­koztatottan tényleges spirituális küldetése. Noha a Török Birodalom önmagában egy érvényesen tra­dicionális birodalom volt, a hódoltsága alatt álló területeken végül is nem egy tradíció által dominált világot hozott létre és valósított meg - bár va­lamilyen mértékben igen, de lényegileg mégsem.

Az, hogy a török területen élők milyen életet él­tek, eléggé nehéz megítélni. A török uralom ugyanis rendkívül szeszélyesen megnyilatkozó uralom volt. Békésebb és joviálisabb pillanataik­ban, napjaikban vagy éveikben az ott élők valójá­ban nem éltek rosszul. Voltak azonban - nagyon rapszodikusan megjelenő - emocionalitás és indu­latok által vezérelt időszakaik is, amikor igen nagy kegyetlenséget gyakoroltak az elfoglalt területek lakossága iránt.

Helyes egy - nem elhanyagolható - ténynek fi­gyelmet szentelni. Az, aki áttért az iszlámra, és bi­zonyos tehetséggel rendelkezett, az - a megszállt területeken - bármit elérhetett; belekapcsolódha­tott a török állami, társadalmi életbe, és valójában bármilyen karriert befuthatott. Annak ellenére, hogy ez igen nagy előnyökkel járt, megdöbbentően kevesen tértek át, szinte senki. (Ez a tény azért is ér­dekes, mert ha a megszállás 400 évvel később kö­vetkezett volna be, akkor önös érdekekből a lakos­ság zöme áttért volna az iszlámra.) Mindez azt je­lenti, hogy valódi és pozitív szellemi jelentősége Magyarország török megszállásának nem volt.

Ezt a nyilvánvalóságot - többek között - azért is kell hangsúlyoznunk, mert ma léteznek olyan -magukat törzsökös magyarnak valló - személyek, akiknek az a nézetük, hogy Magyarország török megszállása - mindaz, ami 1526 és 1542 között végbement - egy »második honfoglalás« volt. Az ilyesfajta torz nézeteket ki kell küszöbölni.

Magyarországon mindig voltak olyan - személyek által reprezentált - kvázi-politikai erők és szemé­lyek (azért »kvázi-politikai«, mert mai értelemben vett politikáról a XVI. században, sőt még a XVII. század elején sem lehet beszélni), akikben rendkí­vüli affinitás élt a diszharmónia, a disszonancia, a békétlenség iránt - összekapcsolódva erősen önös egyéni célokkal.

Más összefüggésekben már szóltunk Budai Nagy Antal, Dózsa György és a hozzájuk hasonlók szerepéről. A XVII. század legelejétől a XVIII. szá­zad elejéig _ tartó időszakban azonban mindaz, amit ők képviseltek, másképpen tudott megnyil­vánulni.

A szorosan vett Magyar Királyság egy része tö­rök megszállás alatt állt - Budát is beleértve. Egy másik része felett a törvényes magyar királyok -Rudolf, II. Mátyás, II. Ferdinánd, III. Ferdinánd, I. Lipót, majd később L József, III. Károly - uralkod­tak. A későbbiekben I. Lipót, I. József és III. Károly gyakorlatilag már egész Magyarország felett ural­kodni tudtak.

A tágabban vett Magyarországnak másik része Erdély. Az erdélyi fejedelem - lényegi mivolta sze­rint - a magyar királynak volt alárendelve, a ma­gyar király fősége alá tartozott, ugyanakkor bizo­nyos szuverenitást élvezett. (A későbbiekben a nagyfejedelem címet felvették a magyar királyok.)

A török fennhatósága alatt a fejedelmek min­denkor háromféle politikát gyakoroltak egyidejű­leg. Az egyik: a hűség a Habsburg-dinasztiából származó magyar király felé, a másik: hűség a szintén főséget gyakorló török szultán és szultanátus felé, a harmadik pedig egy önálló - mondhat­juk így, modern kifejezéssel - konjunktúra-politi­ka volt. E három politika közül hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik arculatot helyezték előtér­be.

Mindez óriási veszélyeket jelentett a megma­radt Magyar Királyság számára, és ugyanakkor a Német-Római Birodalom és a Magyar Királyság perszonál-uniójára nézve is. E hármas politika egy, a török által nem veszélyeztetett, békésebb idő­szakban kisebb veszélyt jelentett volna, és sokkal radikálisabban fel lehetett volna lépni ellene. Most azonban a Magyar Királyság, a magyar király -aki egy személyben német-római császár is - nem akart túlságos élességgel fellépni az erdélyi feje­delmek ellen, mert ezáltal az amúgy is rendkívül konfliktuózus helyzetet csak tovább élezte volna. Ehelyett a háborús konfrontáció elhalasztására tö­rekedett, mert ez idő szerint valójában egy igen lassú és viszonylag konfliktusmentes felkészülés­re volt szükség ahhoz, hogy majdan mindent visszavegyenek a törököktől. Mindezt felhasználva, az erdélyi fejedelmek egy jelentékeny része egy békétlenségi politikát kezdett gyakorolni, ami nagyon sokszor - bár nem minden esetben - a magyar ki­rállyal való nyílt szembeszegülést jelentette.

Azok közül, akik viselték az >erdélyi fejedelem< címet, ezen a helyen most kettőt emelnünk ki: Bocskai Istvánt és Bethlen Gábort. (Azért kettőt, mert másik kettő - aki szintén viselte ezt a címet -minden jogalap nélkül viselte. Továbbá olyan feje­delmek is, akik ambivalens megítélhetőségűek voltak, de jelen szempontjaink vonatkozásában szerepük kevésbé volt fontos.)

Bocskai István még olymódon lett erdélyi feje­delem, hogy e méltóságában a magyar király is és a török szultán is elismerte. (Bethlen Gábor is tá­mogatta Bocskait, aki egyben az egyik rossz szel­leme volt Bocskainak.)

A kristálytiszta legitimitás szempontjából hang­súlyoznunk kell, hogy az erdélyi fejedelem - bár volt bizonyos szuverenitása - nem volt abszolúte szuverén fejedelem, sem jogilag (de jure), sem ténylegesen (de facto). De jure feltétlenül a magyar király alárendeltje volt, de facto pedig alárendeltje volt mind a török szultánnak, mind a magyar ki­rálynak. Ebből következően, az erdélyi fejedelem­nek a magyar királlyal való szembefordulása: láza­dás volt. Az erdélyi fejedelem bár egészen kivéte­les státusban, de alattvalója volt a magyar király­nak, így semmiféle joga nem volt magyar királlyal - akárcsak elvileg is - szembehelyezkedni. Oly módon pedig semmiképpen, ahogyan azt Bocskai és Bethlen is tette.

Tudjuk, hogy a szultán Bocskainak királyi koro­nát küldött, amivel nemcsak erdélyi fejedelemsé­gét ismerte el, hanem Bocskait magyar királyként is szándékában állt elismerni - természetesen ön­maga vazallus-királyaként. A vazallus-király olyan király, aki teljes mértékben a szultán alá van rendelve. Bocskaiban volt annyi intelligencia, hogy ezzel a koronával - bár kacérkodott a gondo­lattal - nem koronáztatta meg magát. Ezt főként >reálpolitikai< érzékből tette, tudva, hogy ennek beláthatatlan következményei lennének. Termé­szetesen nem tudta pontosan, hogy mik lennének ezek a következmények, annyit azonban sejtett, hogy ezekből számára csak kedvezőtlenségek származnának: először a magyar király oldaláról, később - esetleg - a szultán oldaláról is. Ezért Bocskai állandóan cserélgette a magyar királyhoz való hűséget a szultánhoz való hűséggel és önnön konjunktúra-politikájával, a magyar királlyal való szembefordulást a török szultánnal való szembe­fordulással. Csakis önmaga konjunktúra-politiká­jával nem fordult szembe soha.

Bocskai igen sok kárt okozott az országnak. Mentségére annyit azonban el lehet ismerni - ez azonban nagyon halvány mentség -, hogy végül -nem teljesen tisztázott körülmények közötti meg­gyilkolása-meggyilkoltatása előtt - egy békete­remtő fordulat állt be magatartásában: halála előtt szinte közvetlenül ő hozta létre az úgynevezett zsitvatoroki békét a magyar király és a török szul­tán között. Ez egy időleges béke volt, és ebben Bocskai a békéltető szerepében jelent meg. Valójá­ban egész szerepe rendkívül vitatható volt, így ez sem egy nagy pozitívum - ennek ellenére ekkor . kivételesen nem a békétlenség oldalán foglalt ál­lást.

Némileg más a helyzet Bethlen Gábor esetében - más, de súlyosabb. Bethlennek már Bocskai feje­delemmé tételénél meghatározóan nagy szerepe volt. Közvetett és közvetlen módon befolyásolta Bocskait - mindig a legrosszabb irányba. Bethlen -fejedelemként - maga is folytatta ezt a három arcú - tehát uralkodói hűség, szultáni hűség, önálló konjunktúra-politikát, állandóan váltogatva eze­ket, de Bocskainál messzebb merészkedett: el tud­ta érni azt, hogy egy conventiculum illegitimum (egy törvénytelen gyűlés) - nem országgyűlés! - őt 1721-ben »magyar királlyá« válassza.

A legelvadultabb Bethlen-hívek sem szokták -visszatekintve - azt mondani, hogy ő magyar ki­rály volt, mert ezt komolyan venni nem lehetett. Nem is vette senki komolyan, még ő sem. Ennek ellenére ragaszkodott ehhez a címhez, és minden jogalap nélküli »magyar királyként« - erős török alávetettség és függőség mellett! - szembefordult a magyar királlyal. Mit sem változtat megítélésün­kön, hogy ő időnként a törökök ellen is harcolt. Időnként a saját királya ellen, időnként - annak el­lenére, hogy a vazallus pozíciójában állt - a török ellen nyilatkozott meg. Végül lemondott a »magyar király« címének viseléséről - mintha ez vala­mi ténylegesség lett volna, amiről le kellene mon­dania.

A legtöbb erdélyi fejedelem hasonló volt ehhez a két alakhoz - bár csekélyebb, tompítottabb mér­tékű expanzió mellett. Tevékenységük a hűtlenség magasiskolája volt. Még az árulói mivoltukhoz va­ló hűség sem volt meg bennük - mintha a hűség teljesen ismeretlen lett volna számukra.

Ez a magatartás sajnos az ország főuraira - a szin­tén illegitim - Szapolyai-Zápolya János ellenkirály és Ferdinánd magyar király idejében is jellemző volt. Igen sok példát lehetne idézni, mikor is az or­szág valóban legkiválóbb főurai évente, havonta, hetente váltogatták azt, hogy éppen kit tekintenek királyuknak. Ötletek és hasznossági elvek szem előtt tartásával váltogattak; »most János a kirá­lyom» »most az én királyom a Ferdinánd« - ilyen és ehhez hasonló kijelentések hangzottak el. Mindezt komolyan meg merték tenni.

Meg kell említeni, hogy Dobó István, aki Eger várát hősiesen és sikeresen megvédte, a későbbi­ekben börtönbe került. Természetesen nem szok­ták elmondani - mert a magyar történelemtanítás olyan, hogy az összefüggéseket nem tárják fel a gyerekek és az ifjak előtt -, hogy miért került bör­tönbe. Általában úgy tanítják, hogy ő azért volt börtönben, mert hűségesen védte a királyát. Dobó nem ezért került börtönbe, hanem azért, mert a teljesen törvénytelen alapokon álló János Zsigmond erdélyi fejedelmet a magyar trónhoz való el­juttatásában próbálta összeesküvés révén segíteni.

Az itt tárgyalt időkben ezek a viszonyulások még erősebben nyilvánultak meg. Valami különös mozgatóerő működött ezekben a történelmileg egyébként nem jelentéktelen személyiségekben, ami a legkifejezettebb és legvégletesebb hűtlensé­gekben nyilatkozott meg, s mindez oly módon, mintha ez nyilvánvaló és természetes követel­mény lenne. A félreértések elkerülése végett: itt konjunktúra-politikáról volt szó; ám igazi politikai stratégiáról vagy politikai taktikáról nem lehet be­szélni. A különböző oldalakra való átállásoknak számukra lehetett - innen nem átlátható - pilla­natnyi előnye, de az ország számára ez semmiféle előnyt nem jelentett - csakis kárt, nagyon nagy és messzemenő kárt.

A magyar királyok oldalán minden időben har­coltak olyanok is — magyarok is, csak kevesebben -, akik évtizedekig, zsenge ifjú koruktól hajlott ko­rukig, életük végéig hűek voltak az uralkodójuk­hoz, és fel sem merült bennük - a legkisebb mér­tékben sem -, hogy őt esetleg el is árulhatnák. Nem tudunk arról például, hogy Lotharingiai Ká­roly - Buda visszafoglalója - élete bármelyik pilla­natában is hűtlen lett volna I. Lipót császárhoz és királyhoz. A Lotharingiaiak, Lothringenek, Lohrenek Európa legmagasabb nagyságrendjeiben álló uralkodó család volt, ennek ellenére soha fel nem merült Lotharingiai Károlyban és a hasonlókban a fellázadás, az árulás, vagy az önálló konjunktúra­politika űzésének a legcsekélyebb igénye sem, a legcsekélyebb jele sem.

Ezeket követően egy negatív irányú nagyságrendi-változás következett be, s ez Thököly megjelenése volt. Thököly nem volt semminek sem a fejedel­me. Thököly elsősorban a Bocskai- és Bethlen-féle lázadásokban életben maradt résztvevők lezüllött szegénylegény életmódot folytató fiait, unokáit gyűjtötte maga köré - és ezekkel együtt rendelte magát alá teljes mértékben a töröknek.

Miután Thököly valóban egy jelentékenyebb erőt képviselt Magyarország és Erdély vonatkozá­sában, a Török Szultanátus ténylegesen jelentősé­get is tulajdonított neki, nem személyének és mél­tóságának, hanem kizárólag azoknak a pragmatikumoknak, amelyek ebből a »szövetségből« kö­vetkezhettek.

Amíg a Német-Római Birodalom és a Magyar Királyság - lassan, fokozatosan - készült a törö­kök kiszorítására, a törökök is készültek arra, hogy egy nagyszabású offenzívával a Német-Ró­mai Birodalom jelentékeny területét elfoglalják. Egyelőre azonban egyik fél sem akart éles konflik­tust.

Thököly bejáratos volt Ibrahim budai pasához, aki mintegy Magyarország török kormányzója volt, s aki a szultán előzetes és utólagos jóváha­gyásával Thökölyt Felső-Magyarország »királyává« tette meg és nevezte ki. Ezt a kinevezést tehát Thököly még csak nem is a szultántól kapta. Gon­doljuk meg, hogy ha Ibrahim budai pasa valakit olyan »királlyá« nevez ki, aki nemcsak a szultán, hanem még az ő fennhatósága alatt is áll, akkor egy ilyen »királyságnak« - vagy akár fejedelem­ségnek - a szuverenitása mit ér. Thököly érezte, hogy egy ennyire alávetett állapotot nem lehet ki­rályságnak tekinteni, ezért a királyi címet nem fo­gadta el. Önmagát Felső-Magyarország fejedelmé­nek nyilvánította - a kinevezése azonban mint ki­rálynak szólt.

Thököly elfogadott egy olyan kinevezést, amely valójában egy megalázás volt - Thököly megalázása személy szerint és ugyanakkor a magyarság és a magyar királyság megalázása. Azt fejezte ki, hogy a magyar királyság méltóságban annyi, hogy az Ibrahim budai pasa - a szultán egy helytartója - alá tartozik. És ezt a kinevezést Thököly gátlás­talanul elfogadta.

Ezt megelőzően Wesselényi Ferenc nádor, Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc Kristóf - akik az ország legnagyobb főurai közé tartoztak - állandóan összeesküvéseket szőttek a király ellen. Amikor ez eljutott a kivitelezés fázisáig - a dolog megdöb­bentő -, feljelentették egymást és önmagukat a bé­csi udvarnál. Majd Bécsbe utaztak, leborultak Li­pót előtt, és kegyelmet kértek. Lipót jóságosán el­bocsátotta őket, és ők megígérték, hogy többé ilyesmit nem tesznek. Amint hazaértek, azonnal újabb összeesküvésbe kezdtek, majd újból feljelen­tették egymást és önmagukat.

Időközben Wesselényi meghalt. A végső kibon­takozásnál mindezt még egyszer - harmadszor is - végigcsinálták. Valószínűleg azt gondolták, hogy ezt a végtelenségig folytathatják. Nem foly­tathatták, a harmadikat Lipót már nem tűrte el, bí­róság elé állíttatta, amely halálra ítélte és lefejez­tette őket.

Lehet-e ebben bármiféle igazságtalanságot ta­lálni? Józan ésszel nem. Magyar szabadságért küz­döttek volna? Magyarország nem volt rabságban, eltekintve azoktól a területektől, melyek török megszállás alatt álltak. Magyarország annyira nem volt rabságban, hogy ilyeneket - kétszer is -megengedtek embereknek.

Ebben az összeesküvésben rajtuk kívül más is részt vett, többek között I. Rákóczi Ferenc is. Rákóczi anyját azonban annyira kedvelte az uralkodó, hogy a kedvéért Rákóczi ellen - holott jól tudta, hogy ellenség - megszüntettette az eljárást.

1673. február 27-én Magyarország élére Johann Caspar Ampringen-t - magyarosított nevén Ampringen János Gáspárt - a Német - más néven Te­uton - Lovagrend nagymesterét Magyarország kormányzójává nevezték ki.

Közben a török megtámadta Bécset (ott volt Thököly is és a kis Rákóczi Ferenc is, mint néző). A törökök Bécs határáig jutottak el, ekkor azonban a város védelmében jelentékeny erőket fontak össze, Sobiesky János lengyel király csapatait és más csapatokat, így a törökök nem tudták Bécset elfoglalni. Ettől az időponttól kezdve a törökök már soha többé nem tudtak előre jutni - helyi csa­táktól eltekintve -, már csak hátráltak és hátráltak.

Miután az Ampringent visszahívták, egy olyan személy lett Magyarország nádora, akit a történe­lem legnagyobbjai között kell megemlíteni (és sok­kal nagyobb tiszteletet érdemel, mint Thököly, Rá­kóczi és a hasonlók, akik megvetésen kívül másra nem méltók). Ez a személy Esterházy Pál volt, aki megkapta az aranygyapjút, a német-római biro­dalmi hercegi rangot, a tábornagyi - tehát a leg­magasabb katonai - rangot, nádorrá választtatott és végül Magyarország - a király által megerősíttetett - nádora lett. Esterházy Pál szerepe Buda vá­rának visszafoglalásában egészen eminens jelentő­ségű.

Az összes - mondhatjuk, hogy minden - erő, ami kelet felé összevonható volt Magyarországról és a Német-Római Birodalomból, megindult Bu­davár visszavételére. A legfőbb vezetés - a császár és király - I. Lipót kezében volt. A második pozí­ció Badeni Hermán őrgróf tábornagyé volt, a hadi­tanács elnökéé. A harmadik Lotharingiai Károly herceg-tábornagyé, aki voltaképpen a Budavára felé induló csapatok főparancsnoka és fővezére volt. De ott voltak a legprominensebb tábornokok is, Kaprára, Caraffa, és mások.

Sajnálatos módon - egy történelmi tévedés ré­vén - Budán, a királyi várpalota előtt nem Lotharingiai Károly, hanem Savoyai Jenő szobra áll. Nem mintha Savoyai Jenő ezt nem érdemelné meg, hiszen ő is jelentékeny részt vett Buda felsza­badításában, de az ő igazi nagy tettei (a »zentai győző« - így nevezték) később következtek be. Lotharingiai Károlynak is feltétlenül szobrot kelle­ne állítani Budán.

Budavár visszavétele az összefüggések ismere­tében a magyar történelem egy rendkívül fontos, elengedhetetlenül szükséges, dicsőséges, gloriózus tette és történése volt. Ezt azért is hangsúlyoznuk kell, mert egyes »nemzeti beállítottságú« újságok - a Nemzeti Újság például - Budavár visszavételét egy szégyenteljes eseményként állítják be, és párhuzamot vonnak Magyarország 1945-ös megszállásával, melyet egy bestiális ellenség haj­tott végre, és ugyanennek a bestiális ellenségnek az 1956. november 4-ei támadásával. Ez az »álláspont« ép ésszel nem felfogható. Megadja ugyan a rendkívül homályos, zavaros, kaotikus, úgyneve­zett magyarázatát, de azt értelmetlensége miatt le­hetetlen pontosan interpretálni. (Közbevetett meg­jegyzés: nemcsak a nyíltan baloldaliaktól kell óva­kodni, hanem azoktól a baloldaliaktól is, akik azt hiszik magukról, hogy jobboldaliak. Ez utóbbiak ugyanis rendkívül veszedelmesek.)

Budavár visszavétele 1686-ban történt. 1687-ben - ekkor Lipót uralkodott, tehát még Lipót életé­ben — koronázták I. Józsefet magyar királlyá, a ma­gyar országgyűlés keretein belül. A Budavár visszavételénél való jelentékeny szerepvállalás mel­lett Esterházy Pál nádornak egy rendkívülien nagy érdeme volt, hogy nem kellett többé minden alkalommal külön királyválasztást rendezni, ha­nem a magyar király törvényes utóda - rendsze­rint legidősebb fia - már elődje életében királlyá lett koronázható. A koronázás az országgyűlés ke­retein belül ment végbe, de nem a szokásos válasz­tás révén - noha egy formális választási aktus vég­bement —, hanem: szükségszerűen. Ez a változás rendkívülien kiegyenlítette azokat a belső viszá­lyokat, amelyek egy új király fellépésekor mindig újból és újból fellángoltak, s melyek mindenkor eredmény és következmény nélküliek maradtak.

Elvben uralkodót is lehetséges választani, de uralkodót csak uralkodók választhatnak — maguk közül. Ilyen volt például a német-római császár megválasztása. A Német-Római Császárságban ugyanis nem volt trónörökös, faktuálisan általá­ban a császár legidősebb fia lett német-római csá­szár. Már apja életében német király, cseh király és római király lett, és - a birodalmon kívül - magyar király is (mert Magyarország nem tartozott a Né­met-Római Birodalomhoz). Ezek együttesen végül biztosították számára, hogy őt válasszák meg né­met-római császárrá a választó fejedelmek. A vá­lasztó fejedelmek közül elvileg bárki császárrá volt választható - valójában csak ilyen nagyság­rendű személyek választhatnak királyt. Ugyanígy választhatott volna a főhercegek konklávéja is, persze csak a Német-Római Birodalom megszűnte után.

Esterházy Pál herceg, nádor, tábornagy a ma­gyar történelemnek valóban egy dicsőségteljes alakja volt, aki - mellesleg jegyzem meg - zene­szerzőként is kiváló volt. Időnként a szerzeménye­it játszani is szokták.

Thökölyről még el kell mondanunk egyet s mást. Thököly számára a törökök egy igen rövid időre az erdélyi fejedelemséget is biztosították. Akkor, amikor I. Apaffy Mihály meghalt, és II. Apaffy Mi­hály Erdélyből elmenekült, akkor, amikor Teleki Mihály kancellárt - akinek magának is voltak feje­delmi aspirációi, de átlátta, hogy a király iránti hű­sége többet ér - megölték, akkor Thököly - török segédlettel - elfoglalta Erdélyt, és egy rövid ideig fejedelem lett.

Erdélyből és máshonnan is időnként be-betört Magyarországnak azon részeire, amelyek a király fennhatósága alatt álltak. Thököly nemcsak ma­gyar seregeknek volt közvetlen parancsnoka, ha­nem török seregeknek, kötelékeknek is. Ekkoriban történt, hogy pennát ragadott, és írt egy levelet Bécsbe a királynak és császárnak, amiben felaján­lotta, hogy lemészárolja a vele egy kötelékben har­coló törököket és áttér a katolikus hitre, feltéve, ha visszakapja a birtokait, és még további javadal­makhoz is jut, és ha megkapja a német-római biro­dalmi hercegi címet, és a hadseregben a táborna­gyi rangot. Ezt a levelet Bécsben lemásolták, és az eredetijét elküldték Isztambulba a szultánhoz. És Thököly igencsak meglepődött, hogy a törökök bi­zalma megcsappant irányában; ezt ő igazságtalan­nak tartotta.

Thökölyt egyébként az országból - Erdélyből is és minden más helyről — , sőt Törökország európai részéből is száműzték Kis-Ázsiába - ez a karlócai béke egyik feltétele volt. Száműzték és kikapcsol­ták tulajdonképpen mindenből. A törökök méltá­nyosságból nem akarták kiadni Thökölyt, noha er­re a méltányosságra egyáltalán nem szolgált rá. (Nem akarták kiadni Zrínyi Ilonával együtt, mert akkor Zrínyi Ilona már ismét nála volt, miután Heister tábornokért kicserélte.)

Ne feledjük az 1699-es évszámot, a karlócai bé­ke időpontját. Magyarországnak a szorosabb érte­lemben vett török megszállása ekkor szűnt meg. A karlócai béke megkötésekor gyakorlatilag már - a határ- és peremvidékektől eltekintve - a törökök elhagyták Magyarországot, és ekkorra már nagy­részt Erdély is felszabadult a török befolyása alól.

II. Rákóczi Ferenc I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona fia volt - és Thököly mostohafia. Miután iskoláit befejezte, visszatérhetett Magyarországra, és az udvarban is a legnagyobb szeretettel fogadták - a legfőbb gyám szerepét ugyanis Lipót vállalta ma­gára, az operatív gyám teendőit pedig Kolonics Li­pót érsek és bíboros. Miután a császár többször fogadta, a fiatal József király is fogadta; együtt sétál­gattak a laxemburgi parkban, és József azt mond­ta Rákóczinak - valóban nagy szeretettel -, hogy »milyen boldoggá fogjuk mi tenni a Birodalmat és Magyarországot«; — nyilván Rákóczi lett volna a nádor.

Közben lefutott Magyarországon a Tokaji Fe­renc-féle rendkívül obskúrus és bűnözői, tehát egészen kriminális karakterű lázadás, amihez Rá­kóczinak volt valami köze - hogy mennyi, még fel kell deríteni.

Rákóczi visszatért Magyarországra, ahol min­dene megvolt, kb. két millió hold földje, várai, kas­télyai, stb. Mindezek ellenére már 1700-ban meg­kezdte a konspirációt a király és a császár ellen, melynek Bécsben rövidesen neszét vették. Rákóczi értesült erről, ezért Bécsbe sietett, ahol Lipót lábai elé vetette magát, mondván, hogy a történtek az ő tudtán kívül történtek, és hogy bocsásson meg ne­ki, és ünnepélyesen megesküdött, hogy soha nem fog semmit tenni a király és császár ellen. Lipót megbocsátott. Rákóczi hazament, és azonnal összeesküvést kezdett szőni, illetőleg folytatta azt, amit már elkezdett.

Az egész dolog bizonyos levelezéseken bukott meg. Ő nemcsak összeesküvést szőtt, hanem leve­leket is írt; pl. a francia királynak, amelyben együttműködést kért, illetőleg biztosította a fran­cia királyt együttműködéséről; hangsúlyozta, hogyha kitörne a háború, a Német-Római Biroda­lom és Franciaország között, igen sokat jelenthet­ne a francia királynak az, hogyha közben ő fegyve­res támadást indítana a király és császár ellen, s azt is, hogy számára milyen óriási jelentőségű len­ne, ha a francia király megtámadná a királyt és császárt.

Ezek a levelek azonban a kormányzat kezébe jutottak, Kinsky miniszterelnök és Kolonics kezé­hez, akik bemutatták a császárnak és a nádornak. Akkor rájöttek arra, hogy Rákóczi veszélye óriási mérvű, és elrendelték az elfogatását. Rákóczi, azonban — mint tudjuk -, megszökött a Wiener-Neustadt-i katonai börtön várfogságából.

Ismeretes, hogy - szintén conventiculum illegitimumok - Rákóczit fejedelemmé választották, és azt is tudjuk, hogy ő, bár Franciaországot kereste meg első számú szövetségesének, azt is latolgatta, hogy Törökországnak felajánlja-e Magyarországot, vagy sem. Arra a megállapításra jutott, hogy Tö­rökország - bár nem lehet teljesen kihagyni - már nem hathatós tényezője a helyzetnek. Ezért a ma­gyar koronát - ami egyébként nem volt a birtoká­ban - felkínálta Nagy Péter orosz cárnak; (soha nem tanították ezt az iskolákban).

A már említett Savoyai Jenő érdekesen írta ne­vét: Eugénia von Savoy. Eugénia: olasz, von: német, Savoy: francia; ő ugyanis magát főképp európai­nak tekintette. Minden idők egyik legnagyobb -ha nem a legnagyobb - hadvezére volt. Emellett volt egy tulajdonsága, melyről legendákat mesél­tek: az emberismerete. Legendák szóltak arról, hogy milyen rövid idő alatt milyen mélyrehatoló emberismeretre tudott szert tenni. Eugenio von Savoy igen jól ismerte Rákóczi Ferencet, és több­ször kijelentette, hogy szilárd meggyőződése, hogy Rákóczi álnok és képmutató ember. Bár erre lehet azt mondani, hogy bármilyen nagy is volt emberismerete, ő is tévedhetett. De nem tévedett, mert minden tekintetben beigazolódott mindenki előtt, hogy Rákóczi valóban ilyen volt.

Rákóczinak volt két igen tehetséges fia, Rákóczi József, és Rákóczi Leopold György. Az egyiket Jó­zsef király tartotta keresztvíz alá, a másik kereszt­apja pedig Lipót császár és király volt. Rákóczi Fe­renc német-római birodalmi herceg volt, és a mo­narchia történetében az egyetlen eset, amikor vala­kit degradáltak főúri címét tekintve az volt, mikor fiait gróffá degradálták. Bár ők valóban tehetséges és érdemes emberek voltak, ezáltal a politikai élet főbb vonulataiból kizárták őket - s ezért sem mást, mint Rákóczi Ferencet terheli a felelősség.

Mindegyik »nagy szabadsághős« valójában vazal­lus államot akart létrehozni Magyarországból, egy olyan országból, melynek volt abszolúte szuverén királya, aki a világ legnagyobb hatalmának az uralkodója is volt egy személyben: német-római császár és magyar király egyszerre; a Magyar Ki­rályság nem olyan királyság volt, mint a Cseh Királyság, amely a Német-Római Birodalomnak csu­pán egy része volt.

Ezek »szabadsághősök«? Miért szabadsághős az, akinek - mint fejedelemnek - a felettese még csak nem is a szultán, hanem a szultán helytartó­ja? Miért szabadsághős az, aki a magyar koronát az Európa peremén lévő Oroszország cárjának ajánlja fel?

Ahogy arról később beszélni fogunk, a koronát - ami nem volt a sajátja - Kossuth Lajos is felaján­lotta: István főherceg nádornak, Batthyány Lajos grófnak, a cárnak, a cár második fiának, sőt a leg­végén még Paskievich hercegnek is. Ez utóbbi ajánlatokat nem is méltatták válaszra a megvetés kifejezéseként.

Ezeket az összefüggéseket szándékosan és rosszhiszeműen elhallgatják az általános iskolák­ban, a gimnáziumokban és a főiskolákon. Talán, ha valaki egy egyetemen történelemszakra jár, és erre a korszakra specializálja magát, akkor esetleg találkozik ezekkel az eseményekkel; de egyébként nem, mert mindez mélyen el van süllyesztve. Magyarországnak, a magyaroknak nagyon sok dicső­séges történelmi alakja van. Ezek nevét ki kellene fejteni azok alól a rétegek alól, amelyeket mester­ségesen eltakarásukra létrehoztak. Vannak példa­képek, akiket valóban tisztelni lehetne - ezek nem azok a példaképek, akiket úgynevezett »példaképként« tisztelni szoktak. Akiket általánosan tisztelni szoktak, azok nem érdemelnek semmiféle tiszteletet. Teljesen át kellene értékeim az ezzel kapcsolatos szemléletet.

Az említett Esterházy Pál herceg, nádor, tábor­nagyot például - miután ő annyira jelentős alak volt, hogy nem lehet teljesen elfeledetté tenni — mintegy negatív alakként szokás beállítani a jelen­kori történelemírásban. Módszerük, hogy akit nem lehet teljesen nemlegesíteni, azt negatív alak­ként állítják be - ez is egy ismert és baloldali mód­szer -, olyan baloldali módszer, amelyet - ismét­lem - olyan baloldaliak is gyakorolnak, akik önmagukat jobboldaliaknak nevezik, s talán tényleg elhiszik, hogy jobboldaliak.

Magyarország úgynevezett szabadságharcai nem vol­tak szabadságharcok - több okból kifolyólag sem. Egyrészt azért, mert egyetlen nép sem folytathat szabadságharcot a törvényes királya ellen. Másrészt, Magyarország és a magyar nemzet nem volt el­nyomott állapotban, amiért is szabadságharcot kellett volna vívni. Erre a szokásos felelet: »De hát a Habsburg elnyomás?!«. Habsburg elnyomás nem volt, a Habsburgok soha nem nyomták el a magyarságot - ez a történelem gondosabb tanul­mányozásából feltétlenül kiderül. Természetesen az embereknek hátulgombolós koruk óta azt töltö­getik a fejükbe, hogy a Habsburgok elnyomták Magyarországot - s az emberek nem néznek utána gondosan, hogy ez igaz-e, vagy sem. Nekem is azt tanították, hogy Habsburg elnyomás volt, csak­hogy én utánanéztem, hogy vajon ez igaz-e. Min­dent elolvastam, ami a Habsburg elnyomást bizo­nyítja, és azt is, ami azt bizonyítja, hogy ilyen nem volt. Az elsőről úgy találtam, hogy az nem igaz, a másodikról pedig úgy, hogy igaz: nem volt Habsburg elnyomás. Nagyon jól ismerem az ezzel kap­csolatos uralkodó közfelfogást, csak éppen nem fogadom el.

Általában jó módszer - amely majdnem mindig beválik -, hogy azt, amit az embernek otthon és az iskolában tanítanak, amit a közvélemény hangoz­tat számára, azt el kell vetni, mert általában annak éppen az ellenkezője igaz. Ez nem 100 %-osan biz­tos módszer - kb. 98 %-osan biztos.

Nem kell megriadni, ha a megszokottól nagyon eltérő megállapításokat hall az ember, mert sajnos a manipuláció roppant erősen hatott és hat.

Például az 1940-es és 1950-es években senki sem hitte el, hogy a bolsevisztiko-kommunisztikus propaganda olyan erősen hat, mint amilyenként hatott. Mindenki azt gondolta, hogy bár kénysze­rítő erővel közlik a gyerekekkel, a gyerekek ezt majd mégis hülyeségnek tartják és kinevetik. Való­ban hülyeségnek tartották, ennek ellenére igen erősen hatott. Emlékszem azokra az ifjakra, akik elutasították ezt a propagandát, de 30 évvel ké­sőbb már nem utasították el annyira. Az ő gyerekeik pedig még kevésbé utasították el.

A legutóbbi úgynevezett választások megmu­tatták, hogy a propaganda igen erőteljesen műkö­dött. És az a propaganda, ami ott működött, való­jában ugyanaz a propaganda, amelyik Thökölyt és Rákóczit nagy embernek állítja be, és ugyanaz, amelyik Esterházy Pál herceg, nádort pedig nem tekinti példaértékű embernek.

Egy népnek, egy nemzetnek kellenek eszményké­pek, de ezek ne hamis és méltatlan eszményképek legyenek. Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi és a hasonlók egyre fokozottabb mértékben álltak na­gyon sötét ügyek szolgálatában. Magánemberként valószínűleg Thököly volt a leghitványabb ember közöttük, de a politikai veszélyessége Rákóczinak volt a legnagyobb.

Nem csupán az a célom, hogy ledöntsek szemé­lyeket a piedesztálról, úgy, hogy oda ne kerüljön senki más. Az is célom, hogy meglássam és meg­láttassam azokat az alakokat is, akik valóban meg­érdemlik, hogy a piedesztálon álljanak.

(Pannon Front 34. sz., 2001. augusztus)